A könyv 144–146. oldaláról (Tizedik foglalkozás – 1978. január 13.): egy gyermekkori olvasmány, Hszüe Vej különös története a Tang-dinasztia korából.
Az embernek sokféle élményben van része, ám ezek közül a legtöbb olyan mindennapos tapasztalat, aminek a megértése nem igényel különösebb erőfeszítést. Az ide nem sorolható néhány szokatlan élmény is csupán az elme tudatalatti működésének tudható be. Gyermekkoromban meséskönyveket olvasgatva gyakran találkoztam egy történettel. Egy olyan emberről szól, aki ezer évvel ezelőtt élt, és valóban szokatlan és különös spirituális élményt élt át. Elmesélem Önöknek a történetét.
A Tang-dinasztia idején (618-906) Kínában virágzott az élet – az országban vallási türelem uralkodott, az emberek pedig természetesen éltek. A kínai kultúra a környező országokon túl messzi vidékekre is eljutott. Nyugati időszámítás szerint 759 őszén történt egy szép napon, hogy egy vidéki város hivatalnokai, délelőtti munkájukkal végezvén kiültek a szabadba, és ebédjükre várva a főhivatalnok háza előtt múlatták az időt. Ketten az udvaron ültek és kínai sakkot játszottak. Csak akkor pillantottak föl a tábláról, amikor a kapun egy inas lépett a kertbe.
– Szép halat hoztál nekünk, Csang Pi – mondta az egyik hivatalnok az inas által hozott ebédre célozva. Csang Pi kezében zsinóron hatalmas, ínycsiklandozóan kövér ponty lógott. Az inas magasra tartotta a kopoltyújánál fogva felfűzött halat, hogy megnézhessék. A hivatalnok megjegyezte: – Akkora ez a hal, hogy mind az ötünkre jut három-négy fontnyi a húsából a levesünkbe!
Sakkpartnere mosolyogva bólintott. Amikor a szolga eltűnt a konyha irányában, így fordult a kollégájához: – Nem vettél észre valami különöset azon a halon? Szerintem ez a ponty tudja, hogy mi vár rá! Könnyek folytak a szeméből, és mozgott a szája. Mintha mondani akart volna valamit. Mintha könyörgött volna hozzánk!
A második hivatalnok ekkor Csang Pi után kiáltott, hogy hozza vissza nekik a halat, hogy még egyszer szemügyre vehessék. Elküldött a házban várakozó másik három hivatalnokért is, hogy megnézzék a könyörgő pontyot. Az előtérben az egyik éppen barackot evett, a másik kettő pedig kockázott. A hír hallatán csapot-papot odahagyva siettek az udvarra. A halat megvizsgálva ők is egyetértettek abban, hogy van valami furcsa a tekintetében és abban, ahogy a száját mozgatja. Csang Pi magában mindezt ostobaságnak tartotta, és amint a hivatalnokok végeztek a mustrával, vitte a konyhába, és odaadta a szakácsnak, aki nyomban előkészítette az ebédhez.
A hivatalnokok éppen folytatták volna, amit a különös hal megszemlélése előtt abbahagytak, amikor mély sóhaj hallatszott a ház egyik első emeleti szobájából. Abban a szobában feküdt a főhivatalnok, Hszüe Vej, aki már majd egy hónapja súlyos betegségben szenvedett. Az első héten magas lázrohamok gyötörték, amitől reszketett és félrebeszélt. A hétnapos láz elmúltával pedig csak eszméletlenül feküdt az ágyán, sápadtan és kimerülten. Az orvosok és ápolónők semmit sem tehettek érte, de nem adták fel a reményt, mert a beteg néha megfordult az ágyán, és a szíve még meleg volt. Húsz napja feküdt így, miközben orvosai aprólékos figyelemmel kísérték állapotát. Ekkor tört fel belőle ez a mély sóhaj. Hivatalnoktársai rémülten rohantak föl hozzá, ám nyomban örömkönnyekben törtek ki, amikor látták, hogy elöljárójuk kissé bágyadtan, de szemmel láthatóan egészséges testi és szellemi állapotban ül az ágyán.
– Mióta feküdtem itt és hiányoztam a munkából? – kérdezte Hszüe Vej.
– Majdnem egy hónapja – felelték neki.
A következő kérdés nagyon meglepően hangzott: – Ma hallevest ebédeltetek?
– Még nem ebédeltünk – felelték a kollégái. – De ma valóban halleves lesz. Honnan tudtad?
– Csang Pi vette a mai halat?
Társai megdöbbenve felelték, hogy valóban így történt. Hszüe Vej ekkor hívatta az inast és így szólt hozzá: – Ma lementél a folyóhoz, hogy halat vegyél Csia Kantól, a halásztól. A halász ma fogott egy nagy pontyot, de elrejtette a nád között, és helyette egy kisebb halat próbált rádsózni. Te azonban megpillantottad a nagy pontyot a nád között, így kénytelen volt neked két ezüstért eladni. Amikor visszajöttél és beléptél a kapun, ez a két úr az udvaron sakkozott, ez a kettő az előtérben kockázott, az ötödik pedig barackot evett. Mindegyikük különösnek találta a halat, és alaposan szemügyre vették. Ezután bevitted a pontyot a szakácsnak, aki el volt ragadtatva, és nyomban meg is ölte. Így volt, nem igaz?
Mindenki megerősítette, hogy a Hszüe Vej által elmondottak pontosan megfelelnek a valóságnak. Értetlenül álltak azonban azelőtt, hogy honnan tudhatta mindezt.
– Hogy tudtad elmesélni mindezt? – kérdezték tőle. – Hiszen végig ágyban feküdtél.
– Az a ponty – felelte Hszüe Vej – én voltam. Hadd meséljem el az elejéről.
Forrás: Ni Hua-Ching: Belső alkímia – A halhatatlansághoz vezető természetes út, 144–146. oldal.
