A könyv 21–23. oldaláról (I. rész – Híres orvosok): Pien Jüe, a „pulzusok atyja”, és Hua To, aki elsőként operált érzéstelenítésben – a kínai orvoslás két legendás alakja.
Az i. e. 5. században már igazi nagy orvosegyéniséggel találkozunk, Pien Jüével, a „pulzusok atyjával” (i. e. 430–350). Ő diagnosztizált először az érverés megtapintásával. Feljegyezték róla, hogy egy ízben Kua állam eszméletlenül fekvő fejedelmének pulzusát megtapintva megállapította róla, hogy még él, s gyógyszereivel hamarosan talpra állította.
A pulzusdiagnosztika általa, majd Wang Shu Ho (i. e. 317–265) által olyan kifinomult vizsgálati módszerré vált, amelyhez hasonlót Európában jelenleg sem ismerünk. Mintegy negyvenféle érverést különböztettek meg, s hoztak összefüggésbe a különböző szervekkel, meridiánokkal, megbetegedésekkel. Nem csak a csukló pulzusát, hanem a halántéki, a nyaki, a lábháti, a combverőerek lüktetését is pontosan észlelték, és köztük minőségi különbségeket tettek.
Pien Jüe merészen harcolt a babonák ellen, és az orvoslást ésszerű, logikus alapokra kívánta helyezni. Ő a szerzője a Nan Ching („A bajok könyve”) című munkának, amely részint bambuszra vésve, részint fekete lakkal selyemre festve maradt az utókorra. Megfigyelései és tanításai a megelőzés és a gyógyítás terén évszázadokra hivatkozási alapul szolgáltak. A Szung-dinasztia egyik császára, miután akupunktúrával Pien Jüe tanításai szerint meggyógyították, i. sz. 1034-ben templomot emeltetett a tiszteletére. Róla írta az első ránk maradt orvosi életrajzot a híres történetíró, Sze-ma Csien (i. e. 145–89?) Si-csi („Történelmi feljegyzések”) címmel.
Ebben az időszakban, az időszámítás előtti századokban a császári palota személyzetének egészségét az orvosok rendszeresen ellenőrizték. Ez az ókori „szűrővizsgálat” annak a gyakorlati felfogásnak az érvényesítése volt, amit Pien Jüe fogalmazott meg: „A jó orvos azt kezeli, aki még nem beteg; csak a rossz orvos kezeli azt, aki már beteg”. Ebből az a groteszk, de a fentiek alapján érthető tény adódott, hogy a kínai páciens csak addig fizetett orvosának, amíg az őt egészségben tartotta.
A Han-korszakból (i. e. 206–i. sz. 220) még egy jelentős egyéniséget, Csang Csing-csungot, valamint két összefoglaló művét, az „Értekezés a lázakról”-t és az „Arany szekrény rövid foglalatá”-t kell megemlítenünk. Ezekben szó van a mesterséges lélegeztetésről is, amellyel az akasztott embert újra lehet éleszteni. Megírja, hogy kora orvosaitól megkövetelték: mindig legyen náluk legalább egy tűkészlet, és ürömlevél az égéses gyógyításhoz. Értékes „közegészségőri” javaslat is szerepel bennük, amely szerint meg kell semmisíteni a piszkos vagy bűzös ételeket, valamint a járványos betegségekben elhalt állatok húsát is.
Mint láthattuk, az időszámításunk körüli évszázadok Távol-Keleten az orvostudomány és a gyógyszerészet előrelépésének, a nagy orvosegyéniségeknek, jelentős egészségügyi jellegű írások születésének az ideje voltak. A társadalmi haladás, a szellemi és fizikai munka megosztása, a csontra, bambuszra, teknőspáncélra való írás fejlődése, a papír feltalálása és a tussal-ecsettel készülő írásformák kialakulása, a csillagászat – és általa a naptár – kifejlődése mind kedvezőbb légkört teremtett a humán tudományok számára. E korból a régészek is egyre értékesebb akupunktúrástű-leleteket hoztak felszínre. 1968-ban például Hopei tartományban egy i. e. 113-ból származó sírban négy arany- és öt ezüsttűt találtak. 1978-ban pedig négy táblácska került elő, amelyeken egy félig madár, félig ember alakú „természetfölötti lény” hosszú tűvel készül megszúrni egy beteget.
Túlzás nélkül megállapítható e rövid áttekintésből is, hogy kétezer évvel ezelőtt, amikor Európában az emberi testet még alig ismerték, s néhány kezdetleges tapasztalaton alapuló gyógyító gyakorlaton kívül semmilyen egészségmegőrző eljárás nem létezett, a kínai orvoslás már jól kidolgozott, gazdag tapasztalatokon nyugvó rendszert alkotott.
Az i. sz. 2. században a nagy görög-római orvos, Galénosz kortársaként élt Kínában a rendkívül sokoldalú Hua To (110–207). Ő volt az első a világon, aki érzéstelenítésben operált. Különleges, növényi részekből készített bódító elixírjét („a port, amely pezseg, és tompaságot okoz”) borba keverve adta be a betegnek műtét előtt. E tény megfelelő értékeléséhez tudnunk kell, hogy a sebészet terén a kínai orvoslás messze elmaradt a világszínvonaltól. A haladás fő kerékkötője az a Kung Fu-ce (i. e. 551–479) által megkövetelt hagyomány volt, amely szerint az állam erkölcsi szilárdságának az alapja a patriarchális rend, az ősök maximális tisztelete. (Matteo Ricci olasz jezsuita szerzetes „keresztségében” Kung Fu-ce a Konfuciusz nevet kapta, így Európában e néven vált ismertté.) A konfucianizmus értelmében a testeket nem volt szabad megcsonkítani, hanem teljes egészében vissza kellett juttatni az ősöknek. Ezért a harcban levágott, esetleg kényszerből amputált testrészeket mindig együtt temették el a halottakkal. Ez a hagyomány lényegében 1949-ig gátolta Kínában a műtétes orvosi szakmák fejlődését.
Hua Tónak rendkívül sokat köszönhetnek a hagyományos kínai gyógymódok is. Tovább finomította az akupunktúra elméletét és gyakorlatát. Kidolgozta a szúrási helyek megtalálásához szükséges módszereket. A köldök és a szeméremcsont közötti távolság öt egyenlő részre osztásával például a test középvonalában elhelyezkedő pontok ugyanolyan könnyen megtalálhatók egy vézna kisgyereken, mint egy kövér felnőttön. Olyan testedző gyakorlatokat „koreografált”, amelyek a madarak és más állatok – a majom, a medve, a tigris és a szarvas – mozdulatait utánozzák. Nagy mestere volt a masszázsművészetnek is; a hagyomány szerint éppen ez okozta halálát. Úgy történt, hogy Cao Caónak – a Nej-dinasztia (221–264) alapítójának – visszatérő görcsös fejfájásait sok egyéb próbálkozás után Hua To masszírozása meggyógyította. Később a nagyúr ismételt hívásaira az idős ember, korára való hivatkozással – egyes források szerint attól tartva, hogy az uralkodó ki akarja sajátítani a tudományát – megtagadta a palotába menést. Emiatt börtönbe vetették. Mivel azonban itt sem volt hajlandó elárulni gyógyításának titkát, tudományos iratait pedig megsemmisítette, a császár megölette a kor legnagyobb orvosát.
Forrás: Dr. Simoncsics Péter: Az akupunktúra csodája, 21–23. oldal.
