A könyv 208–211. oldaláról (II. rész – Akupunktúra – tű nélkül): a moxibuszció, vagyis az akupunktúrás pontok fölött izzó ürömmel végzett gyógyítás régi technikái.
A moxibuszció elnevezése érdekes módon nem kínai, hanem japán szóból származik: „moguza” = égő növény. A gyógyító eljárás – amelynek kínai neve „kao” – tulajdonképpen abból áll, hogy az egyes aktív bőrpontok felett valamilyen formában gyógynövényrészeket égetünk el. Hatásának lényege ugyanaz, mint amit a tűszúrásos gyógymódnál láttunk: az energetikai egyensúlyt hivatott helyreállítani. Általában két kóros energia-állapotban segíthetnek az égő növények:
• akkor, ha hiányzik az energia valamely energiapáholyban, s ezt szállítja a moxa jótékony hője, vagy
• amikor a behatolt káros energiát – hideget, nedvességet – „égeti meg a moxatűz”.
Azt, hogy mely pontokon célszerű végeznünk ilyen kezelést, a következőképpen állapíthatjuk meg. Az általános diagnosztikai elveknek megfelelően – legfőképpen a nyolcas szabály szerint – megbecsüljük, melyik pont lehet energiahiányos. Ha a pont megnyomását a beteg kellemesnek érzi, akkor ott olyan energiahiány áll fenn, amit kezelhetünk moxával, Yin hiány esetén viszont ezt sose tegyük, mert a moxa a még meglévő kevés Yint is eloszlatja, és a baj súlyosbodni fog! Kivételt képeznek a speciális „Yin-moxák”. A moxák másik fajta felhasználásakor, vagyis a hideg-nedvesség kórképeknél a helyzet már bonyolultabb, amire az egyes kórképek tárgyalásánál majd visszatérünk. Mivel ezekben az esetekben kóros energia felszaporodásáról van szó, a beteg egy adott akupunktúrás pont fölött a nyomást általában kellemetlennek, a moxa-hőt kellemesnek fogja találni.
A kaókat nem lehet akárhogy, akármilyen mennyiségben alkalmazni. Tekintélyes számú pont van, ahol használatuk kifejezetten tilos, és „a tűz elharapózásának veszélye” (túl sok energia bevitelének káros hatása) miatt egyszerre 3–6 pontnál több fölött nem szokták alkalmazni.
A moxibuszció elvégzésének két alapvető technikája van: a heget nem hagyó és a – ma már igen ritkán alkalmazott – heghagyó módszer. Mindegyikhez valamely növény szárított részének porrá tört zúzalékát használják fel. Az idők folyamán a legalkalmasabbnak a feketeüröm (Artemisia vulgaris) bizonyult. Ennek a mindenütt honos növénynek csodaerőt tulajdonítottak, s nem is egészen alaptalanul. Kiderült ugyanis, hogy ennek az őrleménye ég el a legegyenletesebben, s közben olyan, a gyógyuláshoz szükséges infravörös sugárzást bocsát ki, mint a legmodernebb készülékek.
A moxakezelés érdekes rituáléi közül a két legfontosabb klasszikus módszer a „kúpos” és a „hengeres”.
A „kúpos” kezelés úgy kezdődik, hogy a beteg bőrét titkos összetételű „tigrisbalzsammal” kenik be. Ezután valamely vékony növénydarabot – a mellkasi pontoknál gyömbér-, a hasi pontoknál fokhagymalevelet – helyeznek a kezelni kívánt bőrpont fölé. Erre szórják rá az ürömport, s 1 cm³-nyi kúpot formálnak belőle. A csúcsán gyújtják meg, aminek következtében elhamvadásáig fokozatosan növekvő mennyiségű hőt ad le. A heget nem hagyó technika alkalmazásakor a kúpocskát akkor kell eltávolítani, amikor a beteg a hő okozta fájdalmat még éppen el tudja viselni. A kezelést ugyanazon pont felett általában többször megismétlik. (Ritkábban előfordul az is, hogy a fenti módon előkészített kúpocskákat a bőrbe szúrt tűk végére helyezik fel, s ott hagyják elparázslani.)
A „hengeres” moxakezelésnél semmit sem raknak a bőrre. A „moxadohányt” jól összenyomkodják, majd vékony rizspapír hüvelybe csomagolva „cigarettákat” vagy „szivarokat” készítenek belőlük. Ennek a végét meggyújtják, mire az izzó üröm rendkívül intenzív, folyamatos hőt sugároz ki magából. Ezt közelítik néhány milliméteres távolságra a kezelni kívánt akupunktúrás ponthoz, többször egymás után, mindig visszahúzva, ha a beteg fájdalmat jelez.
Mindkét módszerrel véghezvihető a kezelés úgy is, hogy égési sérülést, maradandó heget okozzon. Ezt a kissé brutális módszert elsősorban nem is Kínában, hanem Koreában alkalmazták. Nagyon ritkán még ma is megpróbálkoznak vele – jó eredménnyel – „nagyon nagy Qi-hiány”, azaz elhúzódó, krónikus betegségek esetében.
Forrás: Dr. Simoncsics Péter: Az akupunktúra csodája, 208–211. oldal.
