A könyv 221–222. oldaláról (Középszó): a szerző a nyugati „diagnosztikai járványt” veti össze a távol-keleti, az egész embert vizsgáló szemlélettel – a szénanátha példáján.
Amikor kollégáimmal, ismerőseimmel orvosi diagnosztikáról beszélgetünk, elsőként mindig egy számomra örökké emlékezetes eset jut eszembe. Jó néhány évvel ezelőtt egy sugárzó arcú kolléganőmmel találkoztam a kórház udvarán, amint az egyik volt betegük kórboncolásának eredményével igyekezett vissza az osztályra. „Mégis csak enyém volt a helyes diagnózis, abban halt meg, amit én mondtam!” – újságolta boldogan. Természetesen gratuláltam neki, s közben arra gondoltam: milyen kár, hogy ő is áldozatul esett a jelenlegi orvoslásunkat megmételyező „diagnosztikai járványnak”, s mennyivel üdvösebb lenne, ha egy súlyos beteg egészségének visszaadása miatt örvendezne hasonló módon!
Diagnosztikai járványról írok, mivel úgy érzem, a mi európai orvoslásunk – szöges ellentétben a távol-keletivel – egyre inkább abba az irányba torzul el, hogy öncélú, a beteg érdekét, a megelőzést, az érdemi, oki gyógyítást kevéssé szolgáló tetszetős nagyszámú, és lehetőleg a legbonyolultabb, legmodernebb gépeket igénybe vevő diagnózisokat gyártson. Ezeket a diagnózisokat azután alátámasztjuk, magyarázzuk, értékeljük, dolgozatokat írunk belőlük, szükség esetén szakmai védekezésként használjuk fel. Az aprólékos, precíz és a végtelenségig „pontosított” diagnózis azonban „szent céllá” válik az európai orvos szemében, s nem az lesz a vezető orvosi meggondolás, hogy milyen előnnyel jár ez a beteg számára, milyen bajoktól kímélhetjük meg a beteget, s főként, milyen érdemi, oki gyógyuláshoz tudjuk őt általa hozzásegíteni. Elborzadva olvasom ugyanis a valóban lelkiismeretes kivizsgálások után megszületett 2–3 oldalas zárójelentéseket, amelyek végén olyan semmitmondó diagnózisok születnek, mint kephalgia idiopathica (ismeretlen eredetű fejfájás), pancreatopátia chronica idiopatica in observatione (idült, bizonytalan eredetű hasnyálmirigy-elváltozás irányában történt megfigyelés), dyskinezis biliaris (az epehólyag mozgásának lassulása), hogy csak néhányat említsek. De ugyanígy nincs lehetőség lényeges, érdemi terápiára a legtöbb „konkrét diagnózissal” jutalmazott idült betegség esetén sem (bőrbetegségek, reumás ízületi gyulladások, krónikus nőgyógyászati, urológiai megbetegedések, lumbágó, allergiás megbetegedések stb.).
Vegyünk egy hétköznapi, nagyon jellemző példát. A betegnek egyszerű, de mindennapi életét végtelenül megkeserítő betegsége, szénanáthája van. „Nyilvánvalóan” – mármint európai logika szerint nyilvánvalóan – allergiás jellegű a panasz, így megvizsgálják a beteg érzékenységét 40–50-féle allergénre. Ezek a vizsgálatok országos szinten óriási pénzösszegeket emésztenek fel, viszont gyakorlati jelentőségük csaknem a nullával egyenlő! Kiderül ugyanis, hogy a beteg érzékeny fűre, fára, virágporra, házi porra, kutyaszőrre, macskaszőrre és általában mindenre, amivel napi élete folyamán érintkezik. A lelkiismeretes orvos ezután esetleg újabb költséges vizsgálatokat is elrendelhet, amelyek során az immunrendszer egyéb humorális és sejtes elemeinek a mennyiségét is megvizsgáltatja. Ez utóbbi, igen aprólékos, technikailag tényleg bravúros tesztelések azonban legtöbbször nem mutatnak eltérést, illetve, ha mutatnak, azt érdemben befolyásolni nem lehet. Ha a beteg nem óhajtja hátralévő életét pormentes inkubátorban vagy a világűrbe kilőve eltölteni, folyamatosan egyre nagyobb mennyiségben tüneti kezelésre – antihisztaminokra, prednizolon-készítményekre – szorul, amelyeknek káros mellékhatásai miatt egyre kevésbé tudja folytatni megszokott életét. Megkísérelhető még az ún. deszenzibilizálás az illető antigénnel – ha csak egy vagy néhány kórokozó környezeti tényezőről van szó. Ennek azonban komoly veszélyei vannak, mivel az amúgy is túlérzékeny szervezet anaphylaxiás sokkba kerülhet, és akár intenzív osztályon való ápolásra is szorulhat.
Természetesen mindezzel szembe kell állítanunk, mi történik, ha a távol-keleti gyógyító logika, a holisztikus természetgyógyászati meggondolások alapján fogunk hozzá a diagnózis megállapításához és a terápiához? Érzékszervi vizsgálatok, pulzusdiagnosztika, részletes kikérdezés segítségével kiderül, hogy a szél vagy a hideg, esetleg mindkettő akadályozza a fej meridiánjaiban a szabad energiaáramlást, amit a tüdő vagy a lép gyengesége, esetleg a nyaki csigolyák enyhén rendellenes helyzete is súlyosbíthat. Mindezeket a gondokat veszélytelen akupunktúrás, moxibuszciós – gyógynövény-égetéses – kezeléssel, esetleg „csigolya-igazítással” megoldhatjuk, mégpedig tartósan, hiszen oki – vagyis a kiváltó okot megszüntető – kezelést adunk a betegnek. Ahol felesleges energiája van, onnan szétoszthatjuk azt, ahol kevés van belőle, oda energiát juttathatunk, ahol az energiaáramlás akadályba ütközik, azt felszámoljuk.
Forrás: Dr. Simoncsics Péter: Az akupunktúra csodája, 221–222. oldal.
