A Második előadás „Mi a hazugság?” című alfejezetéből. Miért lehet a pszichológia egyik meghatározása a hazugság tanulmányozása, és mi a különbség az emberrel született esszencia és a szerzett személyiség között.
Hétköznapi értelemben a hazugság annak az eltorzítását, bizonyos esetekben eltitkolását jelenti, ami igaz, vagy amit igaznak tartanak. A hazugságnak ez a fajtája jelentős szerepet játszik az életben, de vannak sokkal rosszabb fajtái, amikor az emberek nem tudják, hogy hazudnak. Azt mondtam az előző előadásban, hogy csak az objektív tudatosság állapotában tudhatjuk az igazságot, jelen állapotunkban nem. Hogyan hazudhatunk akkor? Úgy tűnik, itt ellentmondás van, de a valóságban nincs. Nem tudhatjuk az igazságot, de tehetünk úgy, mintha tudnánk. És ez a hazugság. Hazugság tölti ki egész életünket. Az emberek azt színlelik, hogy sok mindent tudnak: Istenről, a következő életről, a fejlődésről és mindenről; ám valójában semmit sem tudnak, még önmagukról sem. És valahányszor úgy beszélnek valamiről, amit nem tudnak, mintha tudnák, akkor hazudnak. Következésképpen a hazugság tanulmányozása elsődleges fontosságú a pszichológiában.
Ez akár a pszichológia harmadik meghatározásához is elvezethet, ez pedig: a hazugság tanulmányozása.
A pszichológia különösen azokkal a hazugságokkal foglalkozik, amelyeket az ember magáról mond és gondol. Ezek nagyon megnehezítik az ember tanulmányozását. Az ember, ahogyan van, nem eredeti. Valaminek az utánzata, és nagyon rossz utánzat.
Képzeljenek el egy tudóst valami távoli bolygón, aki művirágokat kapott, anélkül hogy bármit is tudna a valódi virágokról. Rendkívül nehéz lesz leírnia – értelmezni alakjukat, színüket, anyagukat, vagyis drótot, szövetet, színes papírt – és bárhogyan is osztályozni ezeket.
A pszichológia hasonló helyzetben van az emberrel. Egy műembert kell tanulmányoznia, anélkül, hogy ismerné a valódit.
Nyilván nem könnyű tanulmányozni egy olyan lényt, mint az ember, aki maga sem tudja, mi benne a valóságos és mi a képzelt. Így hát a pszichológiának azzal kell kezdenie, hogy megkülönbözteti a valóságosat és a képzeletbelit az emberben.
Lehetetlen az embert mint egészet tanulmányozni, mivel két részből áll: az egyik rész bizonyos esetekben majdnem teljesen valóságos lehet, a másik bizonyos esetekben majdnem teljesen képzeletbeli. Ez a két rész az emberek többségében összekeveredett, és nehéz megkülönböztetni őket, noha mindkettő ott van, és mindkettőnek sajátos értelme és hatása van.
Ebben a szisztémában esszenciának és személyiségnek nevezzük ezt a két részt.
Esszencia az, ami az emberrel születik.
A személyiség az, amit szerzett. Az esszencia a sajátja. A személyiség nem a sajátja. Az esszenciát nem lehet olyan könnyen elveszíteni, megváltoztatni, vagy kárt tenni benne, mint a személyiségben. A személyiség a körülmények változásával majdnem teljesen megváltozhat, elveszhet, vagy könnyen megsérülhet.
Ha megpróbálom leírni, hogy mi az esszencia, először is azt kell mondanom, hogy az ember fizikai és szellemi alkatának alapja. Az egyik ember például természete szerint jó tengerész, egy másik rossz tengerész; valakinek jó zenei hallása van, másnak nincs; valakinek van tehetsége a nyelvekhez, a másiknak nincs. Ez az esszencia.
A személyiség mindaz, amit az ember valamilyen módon tanult, a hétköznapi nyelvhasználat szerint „tudatosan”, vagy „tudattalanul”. A „tudattalanul” az esetek többségében azt jelenti, hogy utánzás útján, ami – ez tény – igen fontos szerepet játszik a személyiség létrehozásában. Még az ösztönös funkcióknak is, amelyek természetüknél fogva mentesek volnának a személyiségtől, gyakran van úgynevezett „szerzett íze”; mindenféle mesterséges vonzódás és ellenszenv, amelyeket utánzás és képzelődés útján szereztek. Ezek a mesterséges vonzódások és ellenszenvek nagyon fontos és szerencsétlen szerepet játszanak az ember életében. Az embernek természet szerint kedvelnie kell mindazt, ami jó neki, és irtóznia attól, ami rossz. De ez csak addig van így, amíg az esszencia uralkodik – mint ahogy kellene is uralkodnia – a személyiség felett, más szavakkal, amíg az ember egészséges és normális. Amikor a személyiség kezd uralkodni az esszencia felett, és amikor az ember kevésbé egészséges, kedvelni kezdi azt, ami rossz neki, és utálni azt, ami jó.
Ez egy alapvető dologgal kapcsolatos, ami az esszencia és a személyiség viszonyában helytelen lehet.
Normális esetben az esszenciának kell uralkodnia a személyiség felett, és akkor a személyiség egészen hasznos lehet. Ám ha a személyiség uralkodik az esszencián, az sokféle rossz következménnyel jár.
Meg kell érteni, hogy az embernek személyiségre is szüksége van, nem élhet csak esszenciával. De az esszenciának és a személyiségnek párhuzamosan kell fejlődnie, és egyik sem nőhet túl a másikon.
Az első eset, amikor az esszencia növekedése túlhalad a személyiségen, előfordulhat műveletlen emberek között. Ezek az úgynevezett egyszerű emberek lehetnek nagyon jók, jóindulatúak, még eszesek is, de képtelenek ugyanúgy fejlődni, mint azok, akiknek fejlettebb a személyisége.
Az az eset, amikor a személyiség túlnő az esszencián, gyakran fordul elő igen művelt emberek között, és ilyenkor az esszencia félig felnőtt, félig fejlett állapotban marad.
Ez azt jelenti, hogy a személyiség gyors és korai növekedése mellett az esszenciáé gyakorlatilag igen fiatal korban megállhat, és ennek eredményeként olyan férfiakkal és asszonyokkal találkozhatunk, akik kinézetre teljesen felnőttek, ám esszenciájuk tíz-tizenkét éves maradt.
Forrás: P. D. Ouspensky: Az ember lehetséges fejlődésének pszichológiája, Második előadás („Mi a hazugság?”).
