A könyv 98–100. oldaláról (7. fejezet – Egyszerű és gyakorlati érzelmi élet): egy klasszikus tanítás a harmonikus egyensúlyról és a teremtő helyénvalóságról.
A teljesség elvét követő klasszikus tanítások ajánlják, hogy viselkedésünkben ragaszkodjunk „a helyénvalóság alapelvéhez”:
A világegyetem nagyszerű természete az embert saját jelleggel ruházta fel. A természettel összhangban élni: ez az Élet Útja. Az Utat figyelmesen követni: ez az önfejlesztés.
Az Út tökéletes, és mindenre kiterjedő. Egy pillanatra sem térhetünk le róla. Ha letérhetnénk, nem ez volna a tökéletes Út. A természettel összhangban élő nem vár az óvatossággal addig, amikor már látja, hogy az Úton kívül halad, sem addig, amikor már tudja, hogy megsértette az Utat.
Semmi sem nyilvánvalóbb, mint amit általában érzéseink titkának hiszünk, és semmi sem látványosabb, mint hangulatunk legapróbb rezdülése. A természettel összhangban élő tehát nagy gonddal vezeti életét, mert hatalmában áll ártani vagy jót tenni, még akkor is, ha egyedül van.
Érzelmeink alapvető fajtái: öröm, harag, bánat, boldogság, szorongás, aggódás, frusztráció, szeretet, gyűlölet és így tovább. Ha ezek bármelyike túl erősen nyilvánul meg, az egész lényünk normális állapotát romba döntheti. Hasonlóképpen az eső, a fagy, a köd, a hőség, a hideg, a szél és így tovább, az időjárás alakulásának a fajtái. Ha valamelyikük túl erősen nyilvánul meg, az felborítja az évszakok normális menetét, és szerencsétlenséghez vezet. Ha mindegyik a körülményekkel összhangban nyilvánul meg, az természetszerű és helyénvaló. Ha valamelyik túl erős hatást vált ki, azt nevezzük betegségnek és széthullásnak. Amikor az emberek elveszítik igaz természetük normális állapotát, abban az esetben – ahogy akkor is, amikor az időjárás túllép a szabályos kereteken –, a katasztrófa elkerülhetetlen.
Amikor nem bolygatja gyönyör, harag, bánat vagy öröm, az elme a harmonikus egyensúly állapotában van. Ha ezek az érzések nem kavarognak, hanem megfelelő mértékben kapnak szerepet, a teremtő helyénvalóság állapota áll be. A harmonikus egyensúly a gyökér, melyből minden alkotás szárba szökken, a teremtő helyénvalóság pedig az egyetemes út, melyet minden alkotás követ.
Engedjük, hogy a harmonikus egyensúly és a teremtő helyénvalóság saját tökéletességében létezzen, s akkor a rend és a teremtő erő uralkodik majd az egész világegyetemen, ahol minden élőlény és dolog élni és virágozni fog.
A természettel összhangban élő a harmonikus egyensúly és a teremtő helyénvalóság rendjét testesíti meg. Aki letér az Útról, a természet rendje ellen cselekszik. A természettel összhangban élő a természet rendjét testesíti meg, mivel tudatában van saját valódi természetének. Aki letér az Útról, a természet rendje ellen cselekszik, mivel nincs önfegyelme.
Az igaz bölcsesség hordozója az Utat választja, és amikor hasznos tudás birtokába jut, azt szorosan a szívébe zárja, és nem felejti.
Az ember sikeresen vezethet egy családot, egy államot vagy egy királyságot. Visszautasíthat magas tisztséget és bőséges jövedelmet. Sétálhat mezítláb éles késpengéken. Sokkal nehezebb azonban megtartania a harmonikus egyensúlyt önmagát illetően, a teremtő helyénvalóságot pedig a külvilág felé.
Az erényteliség összhangban van a természettel. Ritka az olyan, aki képes megvalósítani. Tudom, miért nem érvényesül az Út az emberek közt. A bölcsek túlszabályozzák magukat, az okosok letérnek róla, az ostobák rá se térnek. Tudom, miért nem értik meg az Utat. A tehetségesek és erényesek letérnek róla, a tehetségtelenek és erénytelenek pedig nem lépnek rá. Mindenki eszik és iszik, mégis kevesen vannak, akik képesek gyakorolni a helyénvalóság alapelvét az evésben és az ivásban. Az emberek bölcsnek hiszik magukat, de amikor az orruknál fogva vezetik őket, és hálóba vagy verembe esnek, nem tudják, hogyan szabaduljanak onnan. Ez mutatja, hogy érzéketlenek a finomenergia visszahatásának egyetemes törvényére. Az emberek bölcsnek hiszik magukat, de még egy teljes hónapig sem képesek kitartani a harmonikus egyensúly és a teremtő helyénvalóság mellett.
Az Út nincs messze tőlünk, ha viszont magunkon kívül próbáljuk keresni, kitér előlünk.
Egy baltanyél kifaragása esetében az elménkben lévő minta nem sokban különbözik a valóditól. Megragadunk egy baltanyelet, hogy újat faragjunk, de ha aztán megnézzük egyiket a másik után, látni fogjuk, hogy nem ugyanolyanok. A természettel összhangban élő ezért azt igényli, hogy mások az ő saját, benne rejlő teljesség-természetének megfelelően tekintsenek rá. Nem kutat külső, mesterséges minta után, hogy azt magára vagy másokra erőltesse.
Amikor a lehető legteljesebb összhang elve szerint képezzük magunkat, akkor az élet egyetemes Útját követjük.
Az íjászat gyakorlása a természet Útjához hasonlít. Ha az íjász elvéti a céltábla közepét, hátat fordít, és magában keresi a kudarc okát.
Forrás: Ni Hua-Ching: TAO – A leheletfinom, Egyetemes Törvény, 98–100. oldal.
