A könyv 93–94. oldaláról, a Nyolcadik rész (A szokások) záró alfejezetéből.
Hogyan gyakorolhatjuk a légzést a mindennapjainkban? A legtöbb ember rekeszizma nem működik megfelelően, és a mellkasukkal lélegeznek. Az átlagos hétköznapi cselekvések során nem fontos, hogy sokat lélegezzünk. Elegendő, ha csak felszínesen lélegzünk.
Próbáljuk ezt ki, miközben egy lépcsőn haladunk felfelé. Amikor már egyre nagyobbat kell lélegezni, akkor a legtöbb ember a száján keresztül veszi a levegőt. Ha a szánkon keresztül lélegzünk, akkor elkerülhetetlen módon a mellkasunk végzi a légzést. Az ilyen helyzetekben nem szabad kinyitnunk a szánkat, és nem szabad semmiféle hangot kiadnunk. Felfedezhetjük, hogy rekeszizmunk ekkor működik a legjobban. Azt is láthatjuk, hogy amikor elértük végcélunkat, és megállunk, légzésünk azonnal megnyugszik.
Ha ezt a mindennapi életünk során gyakoroljuk, akkor észrevesszük, hogy amikor mozdulatlanul, nyugodtan vagyunk, akkor légzésünk észrevehetetlenné csendesedik. Úgy érezzük magunkat, mintha nem is lélegeznénk. Mindez teljesen normális, mivel önmagában a rekeszizom mozgása észrevehetetlen. Csak a rekeszizom körülötti izmok mozgása érezhető. Amikor rekeszizmunk nagyon harmonikusan mozog, akkor nem is vehető észre. Ez a légzés-nélküliség. Úgy érezzük, mintha megállt volna a légzésünk. Ezután mélységes csendet veszünk észre testünkben. Ez olyan, mintha egy zajos városban élő ember a csendet akkor venné észre, amikor a hegyekbe megy. Valójában a legtöbb ember saját légzésének zajával él együtt. Ezért sohasem érthetik meg, mi a csend. A csendet csak akkor érthetjük meg, ha megértettük a légzésnélküliséget. Ekkor érthetjük meg igazából, mi is a teljes érzékelés.
Forrás: Egy idegen belső utazása (Kenjiro Yoshigasaki), fordította Tóth Andrea, Lunarimpex Kiadó.
