A könyv nyitó, „Mi a karate?” című fejezetéből: Adámy István arról, miért több a karate egy küzdősportnál, és hogyan épül fel a gyakorlás „3 K”-ja.
Mikor megkérdezik, mi a karate, az emberek többnyire arra gondolnak, hogy cseréphalmokat, deszkákat törő, akciófilmekből kilépő keményfiúk kakaskodása. Ritkábban, hogy egy olyan sportág, melyben karatetechnikákkal, fegyelmezetten történik a küzdelem, de még kevesebben tudják, hogy a karate messze több, mint sport, ellenben az egyik legkiválóbb módszer az ember fizikumának, jellemének, akaratának, erkölcsének fejlesztésére, kortól, nemtől és képességektől függetlenül.
Az is természetes, hogy a kívülálló csak a felszínt látja, amely kemény edzésekből, küzdelmekből, töréstechnikákból és egyéb gyakorlatokból áll. Az is érthető, hogy mélységeit csak az láthatja meg, aki gyakorolja azt. Egy japán mondás szerint: „Csak az elsajátítás ténye vezet el a belső lényeg megértéséhez.” Éppen ezért nem remélhetem, hogy e könyvet és a benne leírtakat bárki azonnal magáévá teheti, megértheti. Nem is ez a célom vele. Azt szeretném, hogy e könyv felkeltse az olvasó érdeklődését egy számára még kevéssé ismert, netán ismeretlen terület iránt, illetve ha valaki már gyakorolja a karatét, úgy gondolatait, érzéseit, belső kételyeit és kérdéseit meglelje, azokra a válaszokat elolvashassa, tanulhasson hozzá.
De kezdjük az elején. A kara-te szó szerinti fordításban üres vagy fegyvertelen kezet jelent. Olyan küzdőművészet tehát, amely a karateka testének különböző részeit fejleszti „láthatatlan” fegyverré. Harcmodorát, technikáit tekintve ütésekkel, rúgásokkal támadva az ellenfelet, kivédve, elhárítva annak ellentámadásait éri el célját. De ennek analógiájaként minden, ami puszta kézzel történik, belefér a karate fogalomkörébe. Ha az ember ember elleni küzdelmet és annak lehetőségeit vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy a hagyományos értelemben vett karate a fegyver nélküli küzdelem első fázisa. Amíg az ellenfél elég távol van tőlünk, alkalmazhatjuk a karateütéseket és a rúgásokat, majd miután testközelbe került, a győzelem érdekében lehetséges a judódobások repertoárját – később a földharc technikáit – alkalmazni (ezt nevezzük „All round fighting”-nak, azaz teljes körű küzdelemnek). A két küzdőmódszer külön utakon alakult ki, ezért ma külön sportágakként is tartják őket számon, s a versenyszabályok által szeparálták a technikai elemek alkalmazhatóságát. Természetesen megtalálhatók bizonyos átfedések, és szükséges is, hogy a küzdelmet komplexen lássuk és így készülhessünk rá. (Például a karate magas szintű gyakorlatai közt szerepelnek dobástechnikák, feszítések, földharcelemek is, a judóban is megtalálhatók a karateütések és -rúgások különböző kata gyakorlatokban.) Mi a különbség mégis e két harcmodor között, melyik a jobb, a hatékonyabb? Ez és ehhez hasonló kérdések gyakran merülnek fel. Ha a küzdelem első fázisa a karate és a második a judó, akkor aki az első fázisban eredményesebben tudja alkalmazni technikáit, győzhet, mielőtt sor kerülne a második fázisra, azaz a judótechnikák alkalmazására.
[…]
A karateka tehát megtanul támadni, védekezni, puszta kézzel legyőzni ellenfelét. Általános magatartásában azonban mindig tartózkodik a tettlegességtől, az indokolatlan agresszivitástól. A karate gyakorlása eljuttat arra a magas erkölcsi szintre, hogy holmi alkalmi bizonygatásokban, erőfitogtatásokban sose vegyen részt, és csak a szabályos keretek között – edzésen, versenyen, övvizsgán stb. – mutassa meg felkészültségét. A karate nem arra való, hogy visszaéljünk vele, hanem élve a megszerzett tudással békésebb, bölcsebb, hasznosabb, értékesebb tagjává váljunk társadalmunknak, és ezen keresztül egy boldogabb, kiteljesedettebb életet élhessünk.
[…]
A karate három fő gyakorlási rendszerre osztható, ezt hívjuk a 3 K egységének:
- Kihon (az alaptechnikák gyakorlási rendszere)
- Kata (a formagyakorlatok rendszere)
- Kumite (a küzdőgyakorlatok rendszere)
Ebből látható, hogy a karate oktatása parciális jellegű, azaz részekre bontja az egészet, és lépésről lépésre közelíti meg a küzdelemben való jártasság, készség fejlesztését. Ez a három gyakorlási rendszer szorosan összefügg egymással, egymásból épülnek fel, és a tanulás, valamint a gyakorlás folyamán egyre magasabb szinten, de újra visszakanyarodik az alapon, a formagyakorlatokon keresztül a küzdelemhez. A Kyokushin Karate nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a Kihon és Kata gyakorlatok mindig a valóságból, az igazi küzdelemből legyenek kiemelve, leképezve. Elvont alapgyakorlatoknak semmi értelmük nincs. Ha a karateka képes megérteni, hogyan töltse meg ezeket az alapgyakorlatokat a valóságban is alkalmazott végrehajtási módokkal, akkor tudja tökéletességig fejleszteni azokat. Ha hasonlattal élhetek, akkor a Kihon a nyelvünkben alkalmazott betűk és szavak, a Kata a mondatok, és a Kumite a folyékony beszéd összessége.
Forrás: Adámy István: Kyokushin Karate I. – A legerősebb karate alapjai, 14–16. oldal.
