A könyv 1. oldaláról.
A qigong (csikung) (氣功), amit nei gong-nak (nei kung) (belső gongfu (kungfu), 內功) is neveznek, olyan gyakorlási módszer, amelyet a kínaiak már évezredek óta alkalmaznak mind egészségük megőrzésére, mind pedig harcművészeti teljesítőképességük növelésére. A gong (功) kínaiul munkát jelent, míg a qi (氣) a testben keringő energiát, így a qigong tehát a test energiájának fejlesztését jelenti, egyaránt értve ezalatt a növelését és a keringésének irányítást is.
Bár hosszú ideje széles körben gyakorolják, sokan még Kínában sem értik igazán, mások pedig egyenesen kétségbe vonják a belső energia fejlesztésének lehetőségét, sőt, már a qi puszta létezését is. Ennek több oka van: mintegy ötven évvel ezelőttig a legtöbb qigong-szakértő csak a családtagjait tanította, avagy néhány tanítványt, akikben megbízott, ezért a qigong tudásanyaga nem terjedt el széles körben; sok módszert taoista és buddhista szerzetesek dolgoztak ki és gyakoroltak, akik nem terjesztették ezeket a tanításokat a kolostoruk falain kívül; tájékozatlanságuk, tudatlanságuk miatt sokan babonának vagy varázslatnak tekintették; végül néhányan hibás módszereket tanultak, amit hiába gyakoroltak, vagy, ami még rosszabb, a gyakorlással megsebesítették, megbetegítették önmagukat. Ennek eredményeképpen az emberek rettegték, vagy megvetették a qigongot.
Tudnunk kell, hogy a qigong tudományosan megalapozott elméleti alapokkal rendelkezik. Erre épül a kínai gyógyászat több ezer éves története. A qi-t és hatásait leíró legfontosabb művek a Qi Hua Lun (A qi változásainak elmélete, 氣化論), amely a qi és a természet kapcsolatáról szól, valamint a Jing Luo Lun (A qi vezetékeinek és mellékágainak elmélete, 經絡論), amely a qi keringését írja le az emberi testben. (A „jing” (經) vezetéket – meridiánt – jelent, a „luo” (絡) pedig a belőlük induló mellékágakat jelöli.) A vezetékek, vagy meridiánok a belső szervek egyik fő összeköttetését biztosítják a test többi részével. Gyakran a nagyobb idegek és artériák mentén húzódnak, de a megfelelés nem teljes, és úgy látszik, hogy se nem idegek, se nem véredények, hanem a qi áramlásának főútvonalai. Tizenkét fő vezeték van a testben és két nagyobb mellékág (mai, 脈), amelyeket ugyancsak vezetéknek neveznek. E vezetékek mentén találhatók az úgynevezett „testüregek” (xue, 穴), vagy más néven akupunktúrás pontok, amelyekkel a teljes qi-rendszer stimulálható, serkenthető.
A qigong a yin (陰) és yang (陽) elméletére is támaszkodik, arra az elméletre, amely az olyan kiegészítő minőségek kapcsolatát írja le, mint például a lágy és kemény, nőies és férfias, sötét és világos, vagy lassú és gyors. E szerint a természet az egymást kiegészítő erők harmonikus egyensúlyára törekszik. Miután az emberek is a természet részei, ezért nekik is az egyensúlyra kell törekedniük.
A kínai orvoslás szerint az egészség és betegség kétféleképpen tanulmányozható. Az első a külsődleges módszer, amelynek neve „Wai Xiang Jie Pou” (外象解剖). A második a belülről való tanulmányozás, ez utóbbi a „Nei Shi Gongfu” (内視功夫). A Wai Xiang Jie Pou során az emberi testet részekre szabdalják, fizikai behatásoknak teszik ki, és azok eredményeit vizsgálják, mint a modern laboratóriumi kísérletekben. A Nei Shi Gongfu során a kutató önvizsgálat révén tanul: a saját testét és érzeteit figyeli meg, és ezen a módon fejleszti orvosi ismereteit. A Nyugat szinte kizárólag a Wai Xiangra szakosodott, sőt, a Nei Shit „tudománytalannak” bélyegezte, bár az utóbbi években ez a megítélés változik a népesség, sőt az orvostudományi szakemberek körében is.
Forrás: Qigong – Egészség és harci művészetek (Dr. Yang Jwing-Ming), fordította és szerkesztette Edelényi Gyula, Lunarimpex Bt.
Kép: Daoyin tu – a Mawangdui 3. sz. Han-kori sírból (i. e. 168) előkerült selyemfestmény rekonstrukciója. Forrás: Wellcome Collection, CC BY 4.0.
