A 3. fejezet egy megrázó, valós cellatársak közötti bántalmazási eset ismertetése után vonja le a könyv talán leghíresebb következtetését: a valódi támadások szinte minden tekintetben rosszabbak, mint amire a legtöbb ember – és a legtöbb harcművész – felkészül.
„Vizsgáltam egy cellatársak közötti incidenst. Ahogy olvassuk az alábbi leírást, tartsuk szem előtt, hogy ez az egyszemélyes, pusztakezes támadás normája. Semmi szokatlan vagy rendkívüli nincs benne.
Az egyik éppen fogat mosott. A másik mögélopózott, és jobbról fejbevágta. A fogmosó megpróbált megfordulni, de a másik beszorította a sarokba, és kemény jobbosokkal újra és újra megütötte, amíg a megtámadott magzati pózba nem görnyedt. Vér fröccsent (nem csak úgy odakenődött) a falra, vállmagasságban.
A támadó több csontja is eltört a kézfejében, és észre sem vette. Nem csak kézközépcsontjait törte ripityára (ez az ún. „bokszoló törés”), hanem az egyik ujja is eltorzult és kifordult. Amíg rá nem kérdeztem, nem is tudott róla. Csak órákkal a támadás után kezdett panaszkodni a fájdalomra. A keze darabokban, de nem hagyta abba az ütlegelést.
Mondtam a támadónak, hogy mázlija van – ha a másik elesett volna vagy beüti a fejét, és súlyosabb sérüléseket szenved, sokkal súlyosabb vádak elé nézne.
Erre mit felelt? „Á, a másik kezemmel fogtam a fejét, hogy be ne verje. Tudom, hogy maguk itt az irodában hogy pumpálják felfele a vádakat, ha hagyom, hogy beüsse a fejét, megpróbálnának gyilkossági kísérletet rám verni.” A bunyó kellős közepén barátunk még gondolkodott is.
A legtöbb harcművész egyáltalán nincs felkészülve erre. A civilek pedig, akik mindössze a filmek gondosan koreografált jeleneteiből vagy sportversenyekből merítik küzdelmi ismereteiket, még annyira se tudják hová tenni. Tiszteljük a váratlan támadás és a pergőtűz erejét, a sebesség „megdöbbentő és elrettentő” hatását valamint a fájdalmat, ami gyorsabban ér, mint ahogy a tudatunk képes lenne feldolgozni? Elhisszük, hogy létezik olyan fájdalomszint önmagában, ami képes megállítani egy eltökélt támadót? Hogy egy törött orr vagy kéz véget vet a küzdelemnek? Képesek a politikusok, az ügyvédek és bírák felismerni, mennyire kiszámított lehet egy hirtelen támadás? Az csak a védekező számára váratlan. A támadó jó előre megtervezi.
A négy nemes igazság: A támadások közelebbről, gyorsabban, váratlanabbul és nagyobb erővel érkeznek, mint a legtöbben gondolják.
Közelebbről. A modern harcművészeti képzés egyik leggyakoribb és mesterséges vonása, hogy az önvédelmi gyakorlatokat optimális távolságról gyakorolják, ahonnan a támadónak legalább fél lépést kell tennie, hogy elérje az áldozatot. A valódi bűnözők ritkán adjás meg ezt az időbeli luxust. Akkor ütnek, amikor biztosak a találatban, amikor az áldozat a támadásuk hatókörébe került.
Az a fél lépésnyi többlettávolság sok dolgot lehetővé tesz, amit a való életben aligha lehet kivitelezni. A blokkok és elhajlások ritkán működnek valódi összecsapásnál. Mindig a támadó választja meg a támadás helyét és idejét, és olyan távolságot választ, ahonnan biztosan és keményen sújthat le úgy, hogy az áldozatának legkevesebb ideje maradjon a reagálásra. A támadás helyszíne gyakran korlátozza az áldozat mozgási lehetőségeit – toalett-bódé, két parkoló autó közötti szűkület vagy egy fal, aminek a támadó nekiszorítja. Működik-e a kedvenc mozdulatod akkor is, ha nincs hely a forduláshoz, lépéshez?
Gyorsabban. Mivel a támadó választja az időt, a helyet és az áldozatot, mindent beleadhat a támadásba, nem kell törődnie a védekezéssel. Ennek a rohamnak a sebessége, az állandóan záporozó ütések megbéníthatják az ember agyát.
Egy-egy gyakorló küzdelem során mérjük meg stopperrel, mennyit tudnak ütni a tanítványok egy perc alatt. A kapott szám még profi bokszolók esetén sem különösebben lenyűgöző. Ezután küldjük át őket a nagy bokszzsákhoz: kérjük meg, hogy üssenek tíz másodpercig olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírnak, és számoljuk meg egy ötmásodperces intervallumban, hány ütés landol a zsákon. Teljesen edzetlen emberek általában másodpercenként négyet ütnek. Nyolc-tíz már elvárható egy rendes harcművésztől.
Egy rajtaütésszerű támadás egy ilyen roham mintájára zajlik, nem hasonlít a gyakorlásra. Egy hozzáértő harcművész, aki hozzászokott a gyakorló küzdelmek során alkalmazott óvatosabb időzítéshez, teljesen felkészületlen erre a sebességre.
Váratlanabbul. A támadó a saját esélyeinek mérlegelése után indítja a támadását. Ha nem sikerülhet meglepetést keltenie, többnyire inkább nem támad. Néhány szakértő szerint mindig van valamilyen intuitív figyelmeztetés. Lehetséges, de ha a figyelmeztetést észrevenné az áldozat, és foglalkozna vele, akkor a támadást meg lehetne előzni. A támadás mindig meglepetésszerű.
Ez a legnehezebb része a váratlan támadás elleni felkészülésnek. Már az, hogy az ember tudja, hogy gyakorol, elvonja a meglepetés elemet. Egy támadás váratlansága képes elnyomni csaknem bármilyen készséget: az edzésen van időnk, hogy légzőgyakorlatokkal egyensúlyba hozzuk az adrenalin-szintet, de egy támadás olyankor ér, amikor az agyunk szabadságos üzemmódban van, amikor számlákkal, bevásárlólistákkal vagy elveszett kocsikulcsokkal foglalkozik.
Nagyobb erővel. Minden képzésnek van egy beépített problémája: szeretnénk újra hasznosítani a partnerünket, ezért soha nem ütünk teljes erővel. Az igazat megvallva, az átlag bűnöző közel sem tud akkorát ütni, mint egy jó bokszoló vagy karatéka. Viszont keményebb az ütésük, mint amit egy átlagos bokszoló (a kesztyűk miatt) vagy egy karatéka valaha is érzett.
Remek harcművészek, jó ringbeli harcosok gyakran ledermednek egy pillanatra, mert a támadás érzete nem hasonlít a gyakorláséhoz. Ha bármi eltérőnek érződik, hallik vagy szaglik, mint amihez hozzászoktunk az edzésen, a testünk érzékeli, hogy itt valami más zajlik, és leragadhat. Egy agyrázkódásos küzdelem egyáltalán nem olyan érzés, mint egy edzőmeccs.”
Forrás: Rory Miller: Konfliktus és erőszak, 3.2.: Az erőszakos támadások négy nemes igazsága (Lunarimpex Bt., 2010, ford. Edelényi Gyula).
