Az 5. fejezetből (A mágusnál): Oszokin, miután megtudta, hogy szerelme máshoz megy feleségül, felkeresi régi ismerősét, az öreg mágust, és arra kéri, küldje vissza tizenkét évvel korábbra – minden emlékével együtt.
Ivan Oszokin elmegy egy mágushoz, akit már ismer egy ideje. Az öreg igazán érti a mesterségét, valamint mindig kiváló brandyvel és szivarral fogadja őt.
Leülnek a tűz mellé.
A szoba tágas és gazdagon díszített, félig-meddig keleti stílusú. A padlón értékes perzsa, buharai és kínai szőnyegek. A magas ablakokon gyönyörű mintázatú, antik brokátfüggöny. Ébenfából faragott asztalok és székek. Indiai istenek bronzfigurái. Indiai pálmalevél-könyvek. A falon mélyedés, benne méltóságteljesen trónoló, szinte életnagyságú Kuanjin-szobor. Pirosra lakkozott kínai állványon hatalmas éggömb. A mágus széke mellett egy kis faragott elefántcsont asztalkán homokóra. A szék háttámláján fekete szibériai macska ül, a tűzbe meredve.
Maga a mágus hajlott hátú, éles és átható tekintetű öregember. Talpig feketében van, fején ugyanolyan színű kis barettsapkát visel. Kezében vékony, türkizberakásos perzsa pálcát tart.
Oszokin gondterhelt. Szótlanul szivarozik.
[…]
Fel-alá járkál a szobában, majd megtorpan az öregember előtt.
– Idehallgasson! Nem tudna a varázstudományával segíteni nekem? Nem tudna visszaküldeni? Régóta töprengek már ezen, ma pedig, amikor meghallottam a hírt Zinajdáról, úgy éreztem, csak ez az egy lehetőségem maradt. Nem élhetek így tovább. Mindent elrontottam. Küldjön vissza, kérem, amennyiben ez lehetséges! Mindent másképp csinálok majd. Másképp élek majd, és felkészülök a Zinajdával való találkozásra, amikor eljön az idő. Szeretnék visszamenni úgy tíz évet, abba az időszakba, mikor még iskolás voltam. Mondja, kérem, lehetséges ez?
Az öreg bólint.
– Lehetséges – feleli.
Oszokin döbbenten megtorpan.
– Maga képes rá?
Az öreg ismét bólint, majd így szól:
– Igen, képes vagyok rá, de ez nem fog magán segíteni.
– Nos, az már az én dolgom – vágja rá Oszokin. – Csak küldjön vissza legalább tíz… nem is, tizenkét évvel ezelőttre. De van egy feltételem: mindenre emlékezni akarok. Mindenre, a legkisebb részleteket is beleértve. Maradjon meg mindaz, amit a tizenkét év során elsajátítottam, megtanultam, megtapasztaltam, vagyis az összes életismeretem. Micsoda lehetőség!
– Visszaküldhetem, amikorra csak akarja, és mindenre emlékezni fog, de semmire sem megy vele – figyelmezteti az öregember.
– Hogyhogy semmire? – kérdezi Oszokin izgatottan. – Az egészben az a legrémisztőbb, hogy nem tudjuk, mi vár ránk. Ha tudom, és emlékszem rá, akkor mindent másképp csinálok majd! Lesz egy célom, tudni fogom, milyen nehézségek várnak rám az ehhez vezető úton, tisztában leszek ezek hasznával és szükségszerűségével. Miről beszél? Még szép, hogy az egész életemet meg fogom változtatni! Még gimnazista koromban fel fogom keresni Zinajdát. Mit sem sejt majd, én azonban tudni fogom, hogy később találkoznunk kell, és mindent ennek tükrében alakítok majd. Mit gondol, ugyanazokat a baklövéseket fogom elkövetni újra meg újra? Ugyan, dehogy!
Az öreg lassan leül.
– Ám legyen, tegye meg, ha képes rá – mondja, le sem véve a tekintetét Oszokinról. – Visszaküldöm tizenkét évvel ezelőttre, ahogy óhajtja. Mindenre emlékezni fog, egészen addig, míg nem akarja elfelejteni. Készen áll?
– Hát persze! – vágja rá Oszokin. – Különben sem mehetek újra haza. Úgy érzem, ez lehetetlen.
Az öreg hármat tapsol. A mágus kínai szolgálója nesztelenül belép a szobába. Hosszú haja varkocsba kötve lóg, szőrmével szegélyezett kék selyemköntöst és vastag filctalpú gyapjúpapucsot visel. A mágus súg neki valamit. A kínai csendben tesz-vesz. Behoz és a mágus elé helyez egy kis réz serpenyőt, benne izzó szénnel, valamint egy karcsú vázát. A macska leugrik a mágus székének támlájáról, és a kínai háta mögött kisétál. Az öreg egyik kezével a vázába nyúl, a másikkal pedig odainti Oszokint a karosszékhez. A fiatal férfi leül.
Az öreg a tűzbe mered, lassan elmormol néhány érthetetlen szót, majd kihúzza kezét a vázából, és egy maroknyi szürkészöld port szór a serpenyőbe. Közben elveszi a homokórát az asztalról, megrázza és felfordítja. Fűszeres és szúrós szagú füstfelhő száll fel a serpenyőből.
Az egész szoba füstbe borul, és úgy gomolyognak benne a formák, mintha hirtelen emberek tömege nyüzsögne a helyiségben. Mire újra kitisztul a levegő, az öregember ott ül a karosszékében, kezében a homokórával. Volt Oszokin, nincs Oszokin.
Forrás: P. D. Ouspensky: Ivan Oszokin különös élete, 5. fejezet (A mágusnál).
