A könyv „A félelem” című fejezetéből: a szerző a félelemről mint természetes védelmi rendszerünkről, és arról, hogyan lehet okosan szembenézni vele.
A félelem alapvető és normális emberi tulajdonságunk, mely segít minket a túlélésben, a veszélyek elkerülésében, helyes döntések meghozatalában megfelelő veszélyérzet meglétének képessége esetén. A félelemmel tehát együtt kell élnünk, mert túlélési képességünk egyik legfontosabb sarokköve. A bátorság a félelem leküzdését jelenti. Persze, nem olymódon, hogy aki bátor, az nem fél, hanem úgy, hogy az ember képes mérlegelni esélyeit, a feladatot összehasonlítani képességeivel, figyelembe venni a lehető legtöbb, ismert kockázati tényezőt, és ennek alapján dönteni: vállalja, vagy nem vállalja az adott kérdésben felmerülő feladatot.
Azt az embert, aki gondolkodás nélkül mindent felvállal, nem bátornak, hanem vakmerőnek nevezzük. Az ilyen típusú ember nem rendelkezik a félelem érzésével, mely életünket, egészségünket természetes módon képes védeni. Persze, gyakran vakmerőnek nevezzük az olyan embereket, akik hihetetlen mutatványokat, teljesítményeket hajtanak végre, de elfelejtjük sokszor, hogy ezek az emberek nem ész nélkül, minden előkészület, felkészülés és félelem nélkül érik el ezeket az eredményeket, hanem ahhoz hosszú út, felkészülés vezet. Így az adott teljesítmény számukra reális, végrehajtható valósággá válik, melyben addigra már semmilyen, vagy csak csekély, illetve leküzdhető félelemérzést élnek meg.
Tehát a félelem természetes és egészséges védelmi rendszerünk, mely ellen azonban próbálunk egész életünkben küzdeni. De ez a küzdelem csak akkor lehet eredményes, ha folyamatosan próbák elé állítjuk magunkat, felvesszük a kihívásokat, és konkrétan gyakoroljuk a leküzdését.
A folyamatos és különböző kihívások növelik önismeretünket, segítenek a pillanat helyes megítélésében, és így a döntéshozásban.
A folyamatosság lényeges szempont, ha nem gyakoroljuk a félelem leküzdését folyamatosan, ugyanúgy csökken ezen képességünk, mintha abbahagyjuk a sportolást, és a testünk veszít fizikai képességeiből.
„Aki mer, az nyer.” Ez a közmondás is arra utal, hogy ha nem merem, meg sem próbálom, esélyem sincs semmire. Ha merem, lehet, hogy veszítek, de ha fel tudok állni, újra próbálhatom, így előbb vagy utóbb meg fogom tudni csinálni. Természetesen nem az ejtőernyő nélküli nagy magasságból történő ugrásról beszélek, mert ott nem sok esély marad az újrapróbálásra, hanem a reálisan elérhető célkitűzésekről, melyek kipróbálása elsőre félelmet kelthet bennünk, de amely valójában saját, vagy külső segítséggel, megfelelő rákészüléssel végrehajtható, teljesíthető.
Persze, azt is tudnunk kell, hogy félelmeink – melyet pszichológiai vizsgálatok alátámasztanak – majd 90%-ban csak a mi fejünkben léteznek, s valójában alaptalanok. Emlékezzünk, hányszor féltünk már életünkben előre olyan dologtól, ami megismerése után nemhogy nem volt félelmetes, de kifejezetten jó érzéssel töltött el minket. Ez leggyakrabban az újtól, az ismeretlentől való természetes félelmi reakcióként jelentkezik bennünk. Miután megismerjük azt a dolgot, embert, környezetet, szituációt stb., már nem is tűnik olyan félelmetesnek, ellenkezőleg.
Az első óvodai napon majdnem mindannyian sírtunk, mikor életünkben először el kellett válnunk édesanyánktól, és egy idegen közegben kellett maradnunk, de már másnap, ha nem vitt volna oviba, az lett volna baj. Hányan nem mernek lemenni karate-edzésre, mert azt gondolják, hogy olyan teljesíthetetlen feladatokat kapnak, melyet képtelenek megcsinálni, vagy esetleg megverik, megalázzák őket már az első edzésen, ami azonban a valóságtól igen távol áll, és ha mégis le mer menni, tapasztalhatja, hogy a valóság közel-távol nem az ő félelmei alapján íródik.
Hányan félnek életük első versenyén, vajon képesek lesznek-e győzni, vagy vereséget szenvednek. Nem mond igazat az, aki nem fél, vagy nem izgul egy vizsga előtt, vajon sikerül-e, mit fognak kérdezni, tudja-e majd a megoldást. Féljük a kudarcot, és vágyjuk a sikert, pedig sikereink csak félelmeinken és kudarcainkon keresztül érhetők el. De gyakran a siker gondolata is megrémiszt sokakat, mert nincsenek kellően felkészülve fogadására.
A megmérettetéseken sajnos át kell esni ahhoz, hogy tapasztalatokat gyűjthessünk saját képességeinkről és a környezeti kihívásokkal történő összevetés lehetőségeiről. A karatéban is azok a kőkemény küzdelmek, melyek egy kívülálló számára természetesen életveszélyt jelentenének, a karatekákból azonban nem váltanak ki halálfélelmet, mert a napi rendszeres edzés szükségszerűen képessé teszi őket az ilyen kihívások végrehajtására.
Senkit nem biztatok arra, hogy ne féljen, mert nincs oka rá, de felhívom a figyelmet, hogy csak a reális és egészséges félelemnek van igazi létjogosultsága. A képzelet szülte, indokolatlan félelem szükségtelen, mert csak gátol, megbénít, cselekvőképtelenné tesz. Sajnos sokan szenvednek az úgynevezett „pánikbetegségben”.
Azoknak, akik kifejezetten hajlamosak bizonyos helyzetekben túlzott félelemre, és azt tapasztalták, hogy ez oly mértékű, ami megbénít, és képtelenné tesz cselekvésre, amíg a sokk hatása nem múlik el, nekik azt javaslom, feltétlenül kezdjék el tudatosan keresni az olyan lehetőségeket, ahol külső (ha kell, akár orvosi, pszichiáteri) segítséggel gyakorolható a félelmi helyzetek különböző leküzdési módja.
Vegyük fel a kesztyűt, fogadjuk el a kihívásokat, viselkedjünk bátran, harcoljunk a félelmeink ellen okosan, ha különb emberekké akarunk válni.
Forrás: Adámy István: Kyokushin Karate II. – A belső és külső erő művészete, 39–41. oldal.
