A 2. fejezetből (A Qìgong története): a fejezet bevezetője, valamint részletek a „2-1. A Hàn-dinasztia előtt” és a „2-3. A Liáng-dinasztiától a Qīng-dinasztia végéig” alfejezetből. A Qìgong négy történeti korszaka, Dámó legendája a Shàolín-kolostorban és a belső harcművészetek születése.
A kínai Qìgong története nagyjából négy korszakra osztható. Az első korszakról keveset tudunk. Úgy tartják, hogy valamikor i. e. 1122 előtt kezdődött, amikor a Yìjīng (Változások könyve, 易經) megjelent, és a Hàn-dinasztiáig (i. e. 206, 漢) tartott, amikor a buddhizmus és meditációs módszerei Indiából Kínába kerültek. Ez a hatás vezette át a Qìgong-gyakorlást és a meditációt a második korszakba, a vallásos Qìgong korába. Ez a korszak a Liáng-dinasztiáig (i. sz. 502–557, 梁) tartott, amikor felfedezték, hogy a Qìgong harci célokra is felhasználható. Ezzel kezdődött a harmadik korszak, a harci Qìgongé. A buddhista és a taoista Qìgong elméletére és elveire építve számos különböző harci Qìgong-stílus jött létre. Ez a korszak a Qīng-dinasztia (清) 1911-es bukásáig tartott; ekkor kezdődött az új korszak, amelyben a kínai Qìgong-gyakorlás keveredik az indiai, a japán és sok más ország Qìgong-gyakorlataival.
I. e. 1766 és 1154 között, a Shāng-dinasztia (商) idején a kínai főváros a mai Hénán tartománybeli Ānyáng (河南、安陽) helyén állt. Egy ottani késő Shāng-kori temetkezési helyen, a Yīnxū (殷墟) lelőhelyen folytatott ásatás során több mint 160 000 írásjegyekkel borított teknőspáncél- és állatcsont-darabot találtak. Ez a „Jiǎgǔwén” („jóscsontírás”, 甲骨文) néven ismert írás a kínai írásbeliség legkorábbi bizonyítéka. A feljegyzett információk többsége vallási jellegű volt. Akupunktúráról vagy más orvosi ismeretekről nem esett szó benne, holott a Nèijīng (內經) feljegyzése szerint már a Sárga Császár (i. e. 2690–2590, 黃帝) uralkodása idején használtak Biānshí-t (kőszondákat, 砭石) az emberek Qì-keringésének szabályozására. A régészek azonban találtak az ásatáson olyan köveket, amelyeket Biānshí-nek véltek (2-1. ábra).
A Liáng-dinasztia (i. sz. 502–557, 梁) idején a császár meghívott egy Dámó (達摩) nevű buddhista szerzetest – aki egykor indiai herceg volt –, hogy hirdesse a buddhizmust Kínában. A császárnak nem tetszett Dámó buddhista tanítása, ezért a szerzetes visszavonult a Shàolín-kolostorba (少林寺). Amikor Dámó megérkezett, látta, hogy a szerzetesek gyengék és betegesek, ezért elvonult, hogy a problémán elmélkedjen. Kilenc év elvonultság után előjött, és megírt két klasszikust: a Yìjīnjīnget (Az izom- és ínátalakítás klasszikusa, 易筋經) és a Xǐsuǐjīnget (A velőtisztítás klasszikusa, 洗髓經). Az izom- és ínátalakítás klasszikusa megtanította a szerzeteseket, hogyan tegyenek szert egészségre, és hogyan változtassák gyenge fizikai testüket erőssé. A velőtisztítás klasszikusa azt tanította nekik, hogyan tisztítsák meg a Qì segítségével a csontvelőt, hogyan erősítsék a vért és az immunrendszert, valamint hogyan töltsék fel energiával az agyat, és hogyan érjék el a megvilágosodást. Mivel a velőtisztítás klasszikusát nehezebb volt megérteni és gyakorolni, gyakorlási módszereit titokban, nemzedékenként csak nagyon kevés tanítványnak adták tovább.
Miután a szerzetesek gyakorolni kezdték az izom- és ínátalakító gyakorlatokat, rájöttek, hogy nemcsak egészségük javult, hanem erejük is jelentősen megnőtt. Amikor ezt a gyakorlást beépítették a harcművészeti formákba, technikáik hatékonyabbá váltak. E harci Qìgong-gyakorlás mellett a Shàolín-szerzetesek öt állatstílusú Gōngfū-t is megalkottak, amelyek a különböző állatok harcmodorát utánozták. Az utánzott állatok a tigris (Hǔxíng, 虎形), a leopárd (Bàoxíng, 豹形), a sárkány (Lóngxíng, 龍形), a kígyó (Shéxíng, 蛇形) és a daru (Hèxíng, 鶴形) voltak.
A Sòng-dinasztia (i. sz. 960–1279, 宋) idején a hagyomány szerint Zhāng Sān-Fēng (張三豐) alkotta meg a Tàijíquánt (vagy Tài Chí Chuánt, 太極拳). A Tàijíquán más megközelítést követett a Qìgong alkalmazásában, mint a Shàolín (少林). Míg a Shàolín a Wàidān (Külső Elixír, 外丹) Qìgong-gyakorlatokat hangsúlyozta, a Tàijíquán a Nèidān (Belső Elixír, 內丹) Qìgong-gyakorlásra helyezte a hangsúlyt.
Később, a Déli Sòng-dinasztia (i. sz. 1127–1279, 南宋) idején Yuè Fēi (岳飛) marsallnak tulajdonították több belső Qìgong-gyakorlat és harcművészet megalkotását. Úgy tartják, katonái egészségének javítására ő alkotta meg a Bāduànjǐnt (Nyolc Brokát, 八段錦). Őt tartják a belső harcművészeti stílus, a Xíngyìquán (形意拳) megalkotójának is. A Sas-stílus harcművészei szintén Yuè Fēi-t tekintik stílusuk megalapítójának.
A késő Míng-dinasztia idején (i. sz. 1640 körül, 明) a Tàiyáng-iskola harcművészei (太陽宗) megalkották a Huǒlónggōng (Tűzsárkány-Gōng, 火龍功) nevű harci Qìgong-stílust. A hagyomány szerint a jól ismert belső harcművészeti stílust, a Bāguàzhǎngot (Nyolc Trigram Tenyér, 八卦掌) Dǒng Hǎi-Chuān (董海川) alkotta meg a Qīng-dinasztia (i. sz. 1644–1911, 清) késői szakaszában. Ez a stílus ma világszerte egyre népszerűbb.
Forrás: Dr. Yang Jwing-Ming: A kínai Qigong gyökere, 2. fejezet – A Qìgong története (bevezető, 2-1., 2-3.).
