„A Zen és a Karate” című fejezetből: mit értett Sosai Oyama azon, hogy „a Zen a Karate és a Karate a Zen”.
Ha Sosai Oyamát megkérdezték, mi is a Zen, mindig azt felelte, hogy a „Zen a Karate és a Karate a Zen”. Márpedig, ha ő ilyen komoly párhuzamot vont e kettő között, akkor ez bizonyára fontos dolog, és nekünk is foglalkoznunk kell vele.
Sokan azt gondolják, hogy ha a Zen és a Karate kapcsolatáról beszélünk, az csak úgy lehetséges, ha a Karateka egyben a Zen vallást is elsajátítja. Mások meg azt hiszik, hogy a Zen egy elvont dolog, mely csak a Zent gyakorló papok kiváltsága. Szó sincs róla. A Zen körülöttünk és bennünk él, nagysága éppen elérhetőségében rejlik. A Zen által gyakorolt szellemi állapot a Karate gyakorlásához – mintegy szükségszerűen – kapcsolódik, ezt ki sem tudjuk kerülni. A Zen vallást gyakorlók a térdelő ülést (Za Zen) és az abban elfoglalt egyensúlyi helyzetet tartják szellemi gyakorlataik alapjának. A Karateka túl azon, hogy ezen ülő pózt is gyakorolja, a Zen-féle szellemi állapotot a kőkemény gyakorlatrendszeren keresztül, magas szinten a legszélsőségesebb körülményeket is kipróbálva, nagyobb hatásfokkal érheti el.
Eddig mindez persze megfoghatatlan, én pedig nem szeretek a semmiről beszélni. Miről is van szó valójában? Egy Zen mester magyarázatával szeretném kezdeni:
„Egy európai ember látogatta meg a Zen mestert és érdeklődött a Zen mibenléte iránt. A mester hellyel kínálta, és teát kezdett tölteni vendégének. Amikor megtelt a csésze, még mindig töltötte a teát, mely így jócskán kifolyt, mintha nem is vette volna észre. A vendég rászólt: „Mester már megtelt a csésze!”. „Tudom.” válaszolta a mester. „Az ön agya is így van telítve gondolatokkal, mint ez a csésze, hogyan is érthetné meg a Zent?” […]
Agyunk ténylegesen tele van a napi gondjainkkal, információk és érzelmek halmazával, mely nem engedi láttatni velünk a lényegeset, az igazán fontosat. Ahhoz, hogy rá tudjunk valamire koncentrálni, előbb meg kell szabadulnunk attól a sok – olykor összefüggéstelen és felesleges – gondolat-halomtól, mellyel tele vagyunk.
Egyszerűen öntsük ki, mint a piszkos vizet a pohárból, és kezdjük tiszta vízzel feltölteni, azaz csak a szükséges és tiszta gondolatokkal, melyek elősegítik a koncentrációt, melyek harmonikussá teszik testünk és lelkünk kapcsolatát, melyek „egykedvűséget” okozva egyensúlyba hoznak minket. (Megjegyzés: az egykedvűség alatt kiegyensúlyozottságot, szélsőséges gondolatok és érzelmek nélküli lelki állapotot, nem pedig kedvetlenséget kell érteni.)
Az elmélyülés nem igényel templomot, vagy más speciális helyet. Mindenhol gyakorolható. Az a lényeg, hogy teljesen átadjuk magunkat annak a dolognak, amit éppen cselekszünk, legyen az étkezés, hivatali munka, szórakozás, vagy éppen kedvesünkkel egy randevú. Minden dologban a teljes átlényegülés az állandó Zen állapot gyakorlását jelentheti mindenhol és mindenkor. A színész számára a színpad, az építész számára az építkezés, a festőművész számára képe alkotása, az anya számára gyermeke gondozása, a karateka számára pedig az edzés jelentheti ugyanezt. Ha mindezt alkalmazni tudjuk összes dolgainkban, életünk sokkal gyümölcsözőbb, egészségesebb és zavaroktól mentesebb lesz. Ez egy olyan magabiztosságot kölcsönöz gyakorlójának, mely kisugárzik belőle. Ezt hívjuk aurának. A karizmatikus egyéniségek ettől tűnnek furcsának, ez a kisugárzás keríti hatalmába a közelükben levő embereket. […] Karate-gyakorlatainkban való előrehaladásunk egyik felfedezése az lesz, hogy küzdelmeink konkrét megkezdése előtt azt fogjuk érezni, hogy a kimenetele már eldőlt, mielőtt egyáltalán küzdöttünk volna. Elegendő a szembeállás, az egymásra tekintés, és a két ember érzi, tudja a küzdelem végeredményét. Ennek oka nem más, minthogy a pár egyik tagja nagyobb aurával bír, mint a másik. Ezt a pszichikai fölényt úgy hívjuk: „A győzelem első fázisa”. Ez a képesség eredményezte, hogy konkrét helyzeteket meg tudtam oldani anélkül, hogy tényleges küzdelemre, nevezetesen utcai verekedésre sor került volna. Sokan gondolhatják így első hallásra, hogy ez gyáva megfutamodás a valódi kihívás elől. Egyáltalán nem. Nem a félelem és a nyuszivá válás eredményezte a kihívásos helyzetek elkerülését – hisz több esetben én sem tudtam kikerülni a fizikai erő és technika alkalmazását, és látva a végeredményt, már ismertem képességeimet –, hanem a Karate és a Zen fizikai és szellemi kapcsolata, mely kellően magabiztossá, nyugodttá, de egyben szerénnyé tudott tenni a szükséges pillanatban, és ez nagyobb erővel dolgozott bennem, mint a „csakazértismegmutatom-neked-kivagyok” érzés. A valódi tudásnak nincs szüksége arra, hogy úton-útfélen bizonygassa felsőbbrendűségét. Ez maga a bölcsesség és harmónia, amire igazán vágyhatunk.
Forrás: Adámy István: Kyokushin Karate II. – A belső és külső erő művészete, 80–83. oldal.
