A 8. fejezetből (A múlt): a tizennégy éves testbe visszakerült Oszokin a moszkvai gimnázium esti tanulóóráján rádöbben, hogy minden szó és minden tréfa pontosan úgy ismétlődik, ahogy egykor.
Néhány nappal később. Esti tanulás az iskolában. Padsorok. A kitárt ajtón keresztül az alsósok terme látható. Lámpák égnek. A fiúk leckét írnak. Oszokin betáblázta magát, és eltökélten lát munkához, éppen a latin nyelvtant ismételgeti. Elolvas egy oldalt, majd becsukja a könyvet, és maga elé meredve mondogatja: „Cupio, desidero, opto, volo, appeto… a csudába! Mit is jelent az appeto?”
Újra felüti a nyelvtankönyvet.
„Ja, megvan! Lássuk csak: Volo, nolo, appeto, expecto, posso, postulo, impetro, adipiscor, experior, praestolor… Praestolor…! Már megint kiment a fejemből!”
Belenéz a könyvbe, aztán ásítozva tekint körül.
„Pokolian unalmas. Igen, értem már, hogy miért nem voltam képes tanulni azelőtt. Hogy találhattak ki ekkora balgaságot? Száraz latin nyelvtant sulykolni belénk… Pedig akár még érdekfeszítő is lehetne. Emlékszem azokra a Sorbonne-i előadásokra. Azért mentem oda, hogy pszichológiát tanuljak, hanem aztán igencsak ámulatba ejtett a római költészet. Most viszont ez az iskolai latin tízszer olyan unalmas, mint egykoron volt. Nos, azt kell mondjam, bajba kerültem. Valahogy ki kell másznom belőle. Annyira idegtépő, hogy itt kell ücsörögnöm három héten át! Milyen érdekes is lenne bejárni Moszkvát! Furcsa, hogy nem vettem észre, milyen gyötrelmesen unalmas itt minden. Úgy tűnik, semmit sem tudok tenni ellene. Akkoriban is minden éppen ilyen egyhangú volt…”
A tanító bent ül az alsósok osztályában. A teremben egyre nagyobb a zsivaj. Mindenki feláll. Vége az első foglalkozásnak. Oszokin barátai, Telehov és a lengyel Brachowski közelednek.
– Készen vagy a leckével? – kérdezi a lengyel nevetve.
– Igen.
– Humbug! Az utóbbi fél órában figyeltelek. Egyszerűen nem bírok rájönni, mit műveltél. Még ha olvastál volna valamit… de te csak bámultad a könyvet, az égvilágon semmit nem tanultál, ez nyilvánvaló. Csak ott ücsörögtél, egy pontra meredve.
– Ide süss, Brachowski – vág közbe Oszokin –, ismered a lengyel és a hohol történetét? A lengyel azt mondja a hoholnak: „Mihaszna vagy. Három órán át ültem és figyeltelek, de te nem csináltál semmit.” – Erre a hohol: „Aztán te mit csináltál az idő alatt, pajtás?”
Mindenki nevet, kivéve Oszokint. Megrökönyödve bámul Brachowskira, miközben az elméjén gondolatok gomolygó örvénye hullámzik át. Meg sem hallja barátja szavait.
„Tisztán emlékszem! – mondja magában. – Ugyanitt álltunk egykoron, és Brachowski szóról szóra ugyanezeket mondta nekem… én pedig pontosan ezt a történetet meséltem el neki. Ebből is látszik, milyen könnyű visszabillenni a régi kerékvágásba. Nem, ez nem maradhat így!”
E szavakhoz érve megtorpan.
„Úgy tűnik, már akkortájt is egyre csak azt mondogattam: ez nem maradhat így!”
Néhány nappal később. Újabb esti tanulás. Oszokint szinte felemészti az unalom, teljesen magába fordul.
„Valahogy ki kell evickélnem ebből – nyugtázza. – Elvégre napközben tengernyi lehetőség adódik arra, hogy egyszerűen csak kisétáljak. Miért is nem tettem hát így tüstént? Micsoda abszurd ötlet volt visszatérni! Nem maradhatok itt, egyszerűen nem. Értetlenül állok a helyzet előtt, el sem hiszem. De még ha elég ostoba is voltam ahhoz, hogy visszatérjek ide, a lehető leghamarabb el kell hagynom ezt a helyet. Amennyiben fennáll a változás lehetősége, az csakis akkor következhet be, ha bármi áron is, de megszököm innen. Egyszerűen el kell menekülnöm innen.”
De hiába cikáznak ezek a gondolatok a fejében, Oszokin valahol legbelül tudja, hogy sosem fogja megtenni.
„Túlságosan egyszerű lenne, ha ilyesféleképp cselekedhetnénk – tűnődik Oszokin. – Lakozik bennünk valami, ami fogva tart, s nem enged továbblépni. Úgy vélem, nincs ennél borzalmasabb e világon.”
Forrás: P. D. Ouspensky: Ivan Oszokin különös élete, 8. fejezet (A múlt).


